Reggel 6 órakor a közvilágítás nélküli sötét utcákon nesztelenül gurult végig autónk. Az első néhány nap izgalma, és a sok hajnali mászkálás után jóleső érzés volt a csendben hátradőlni, és újra végiggondolni a mandalayi élményeket. Legszebb emlékem a buddhista ceremónia a Mahamuni Payaban, a szerzetesek különös éneke, az óriási Buddha szobor előtti áhitat. Fiúpicu még néhány aranylapkát is felragasztott a 6 és fél tonnás monstrumra, így Buddha áldásával, valamint egy aranyporos vízzel teli palackkal lettünk gazdagabbak, ami aztán végigkísért minket egész utunk alatt.

Ahogy pirkadt, lassan megérkeztünk az élettel teli kikötőbe. Hajónk a csodás ősi romváros Bagan felé tartott, egy maroknyi kis hátizsákos turistával, és egy kicsiny, 10 fős német nyugdíjas csoporttal a fedélzeten.

A színpad: egy többszintes hajó fedélzete, ahol rajtunk kívül bőven elférne akár hússzor ennyi ember is.

A háttér: a száz és száz fénylő sztupával teleszórt Sagaing hegy.

A főszereplő: egy túlfűtött német nagymama, és én.

A darab pedig egy tragikomédia! :)

Mielőtt kifutottunk, mindenki kényelembe helyezte magát, a német csoport az egyetlen tetővel fedett árnyékos helyet bérelte ki magának, mintha VIP passzuk lenne. Természetesen rádobálták összes poggyászaikat az utasok rendelkezésére bocsátott egyéb műanyag székekre is. Az udvariasság szikrája, vagy a közösségi szellem fel sem merült bennük, pedig másoknak is juthatott volna bőven árnyék velük együtt fennt a tetőn, a 10 órás út alatt, a 35 fokban.

Cserébe egy igazán kedves gesztussal adták meg az előttünk álló "röpke órák" alaphangulatát. Nem kérték, sokkal inkább közölték, hogy akkor mi, (szegény véletlenül idetévedt kelet európai turisták) vigyázzunk a csomagjaikra, míg Ők legelsőként reggeliznek. Itt már valami megindult bennem, de egyenlőre rájuk hagytam. Nem akartam megsérteni egyiküket sem, mégiscsak verték már korban a 70-et, a mianmari idegenvezetőjük pedig már így is kellően szégyellte magát helyettük.

Odakinnt a parton békés hangulat honolt, a helyiek megkezdték szerény és szegényes, de végtelenül nyugodt és harmonikus napirendjüket. Párocskák randiztak a kikötő eldugott lépcsőin, szerzetesek vonultak mezitláb az utcán, hogy a halászoktól és a kikötőben dolgozóktól begyüjtsék az aznapi adakozásokat, pár falatból álló rizsadagjukat. Végre lelépett a csoport is, épp egymás vérét szívták az első szinten felkínált furcsa hófehér toast kenyér és a bebarnult banánok fölött, mi pedig nyugodtan letelepedhettünk, egy kb. 2*2 méteres hajókémény tövébe, egy cseppnyi árnyékot elcsípve, hogy kicsit sziesztázhassunk. Már épp kezdtem elfeledkezni a németekről, és álomba merülni, mikor arra kell felriadnom, hogy egy nő (a csoport egyik tagja) evickél át a térdemen, kapaszkodik a kéménybe, löki a vállamat, méregdrága nikon-ja pedig a fejemet verdesi, mintha a túlélésért küzdene, vagy legalábbis ingyen Erzsébet utalványt osztanának. :D Elsőre nem volt elég értetlenkedő a tekintetem, mert mialatt újra és újra sikerült visszabóbiskolnom, még négyszer edzette át magát rajtam ugyanígy ahelyett, hogy pár lépéssel megkerülte volna a kéményt, vagy ne adj Isten az árnyékoló alatt gondosan elhelyezett, és már hajnalban lefoglalt székéből nézte volna a templomokat.

Sehol egy "Entschuldigung", "Sorry", "Please", vagy "Bitte", úgyhogy mikor illemtudóan hangot adtam a véleményemnek, sajnos csak annyira futotta a világutazó kisnyugdíjastól, hogy beverjen egyet (!), és távozásra szólítson fel, azzal az igen komoly érvvel, hogy Ők egy csoport, és többen vannak. A sleppje természetesen rögtön elkezdett patáliát csapni a hajón, akkorát, amekkorát szerintem a személyzet még nem tapasztalhatott. Látszott rajtuk, hogy nem értik, miért nem tud békében megférni a hatalmas hajójukon ez a kb. húsz európai ember.

Igazából örülni akartam, hogy itt lehetek, szerettem volna zavartalanul átélni az utolsó Mandalay-i pillanatokat, és magamba szívni a nem mindennapi látvány minden egyes percét. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, mikor arra vetemedtünk, hogy másokkal közösen utazzunk néhány órát... de ennyi épp elég is volt. Mérhetetlenül haragszom a német csoportra. Haragszom, mert elvették egy gyönyörű nap különleges reggelét. Nem emlékszem tisztán a hajnali fényben porozó ökörszekerekre, a halászok készülődésére, a folyóvízben fogat mosó árusokra, a pálmaleveleken megcsillanó napsugarakra és a hajnali fényben izzó arany sztupákra.

Fiúpicu szörnyen szégyelte magát, ezért (tökéletes némettel) higgadtan próbált tükröt állítani, hogy a csoport elgondolkozhasson a hajón lévő külföldi utasok és a parton élő burmai lakosok életének és problémáinak különbsége kapcsán.

Mivel Mianmar turizmusa még nem lendült be, és viszonylag kevés burmai helyszín meglátogatása szerepel a látogatók listáján, nem csoda, hogy az említett hölgybe a következő napok folyamán is sikerült itt-ott belebotlanunk. Az már annál inkább, hogy a tengerparti szállásunkon egymás melletti asztalt kaptunk reggelink elfogyasztásához. :)

Szerencsére az eltelt napok alatt talán ők is átértékelték az átélt eseményeket, így ha "öribarik" nem is lettünk, de teljesen kultúráltan tudtunk egymásra köszönni, és pár barátságos gesztussal elfeledtetni a megélt szituációt.